Herpeszes Levente - Mert nekik Mohács kell

Az örmény holocaust Tolsztoja bevallja, lesújtó véleménye van, és aggódik budapesti nyuláért, Tódorért. Figyelmeztet a balkanizálódásra és a fokozódó örményellenességre, de korunk Goethéje azt üzeni a magyar olvasóknak: az ember nem arra született, hogy legyőzzék.

Rüdiger Dahlke írása^*

Ki is valójában Ludwig Lakatos?

Bevallom, én nem tudtam a választ egészen a mai estig. Nem tudtam, mire számítsak. Itt ülök a Gustav Gründgens Strassén, a Wagner Cukrászdában, és míg a kinti hidegben novemberi hópelyhek játsznyi kűrjeire ostyahold pislog tompa utcafényben, itt bent, az elektromos melegben, vörös lampionok fényétől és értelmiségi eszmecseréktől izzik a márványterem. Tőlem balra Fassbinderről, jobbra pedig Jürgen Prochnowról vitatkoznak. Fülledt a levegő, kávéskanál csörren a kulturális tengeralattjáró padlóján. Morajlás. Azt suttogják, lelőtték Benno Ohnesorgot. A többi néma csend, hogy aztán pár másodperc múlva minden kezdődjön elölről.

Úgy gyúrok gombócot táncoló szalvettákból, ahogy megbomló ingnyakam is egyre jobban feszíti a várakozás, az izotermák és izotérák. Izgatott vagyok. Az Odéonban nemrég fejeződhetett be a "42. Írónk és Kora" díszünnepély és operaelőadás, ahonnan ide várom Ludwig Lakatost, Nürnberg és Berlin díszpolgárát, aki maga az európai irodalom Atta Trollja. A fehér bálna. Akinek ámbrájával mostanság kenegetjük a lélek sebeit.

De ki is valójában ez a pátriárka?

Már gyűröm az abroszt, eddig csak annyit tudtam, mint mindenki. Hogy ő korunk Goethéje. A holocaust-túlélő magyar-örmény író. Herder-díjas és Európa-díjas. A Pink Floyd neki dedikálta Wish You Were Here című 1975-ös albumát a kiüresedésről. Azt mondják, két élet sem elég, hogy elérjük az ő spirituális szintjét.

Órámra nézek. Az író késik. Vajon mi történhetett? Felkapar torkomba egy Ludwig Lakatos-sor: "Óriás teknős messze áramol / zajló tojásait hagyva. / A kikelet. Vibrál." A gyomrom. Beleremeg. Ám ekkor a haboskávé illatába mintha transz-szag vegyülne a levegőben. Kitárul a bejárat, mindenki odanéz. Ahogy belépett rajta ez az ekkora formátumú művész, Ludwig Lakatos, az felejthetetlen volt a szó minden értelmében. Also sprach Zarathustra. Ez jutott eszembe. Akár egy szoláris mítosz. "Látomásomat hiába próbálom leírni, gyenge lesz az ember szava rá, és emlékezete kába." - írja Lakatos.

A Wagner Cukrászda pogácsázó pincérei segítik le róla ködmönjét, hogy aztán asztalomhoz kísérje Dr. Anasztaz Bindelbaum, a neves antifasiszta író, ahol Ludwig Lakatos helyet foglal velem szemben, a kizárólag e célból odakészített széken. A szomszéd asztalokról tétova vakuk villannak. Ettől egy pillanatra úgy tetszik, mintha az eddig vörösen izzó terem nukleáris lángba borulna.

Eli, Eli, Lama, Sabaktani

Ilyen lenne, amikor az ember szemtől szembe találkozik a Kimondhatatlannal? Sóhajt. Nehezen beszél, mert farkastorokkal született, tavaly cseréltek gégeimplantátumot. A teste fáradt, de a szelleme friss. Nézem. Bevesz egy nikotinfiltert és szopogatni kezdi, majd megnyálazza mutatóujját és fellapozza az itallapot. Rendel egy krémest. Én zavaromban beleharapok egy ürücombba, de aztán összeszedem minden bátorságom és megszólítom.

"Ludwig! Most lettél nyolcvanéves, krisztusi korba léptél. Ezen születésnap alkalmából a legszebb ajándékot mégsem Te, hanem valaki más kapja." Ludwig Lakatos fölnéz, lehunyja szemét és az ajkaiba harap. Mintha az éjszakának tenne vallomást. Mintha rámosolyogna a csillagokra. A pincér meghozza a süteményt, ám ő még mindig meditál. Mi ez? Szecesszió? Kivonulás? Tán a mindenségen elmélkedik, mint egy egybefüggő agyvelőtenger a világűrben? Várok, mert tudom, hogy az értékes gondolatokért megéri. Zümmögni kezd egy magasabb fokozatra tekert konvektor, és én már tudom, akkor közel az ébredés, mikor azt álmodjuk, hogy álmodunk. "Igen? És ki lenne az?" - kérdezi váratlanul, még mindig lehunyt szemmel Lakatos.

"Kelet-Berlin. Mert Te még mindig a falai között élsz! >>Mint egy Rousseau Ermenonvillében<<."

Ludwig Lakatos ujjaival dobolva menten rárecitál: "Ember és polgár leszek!" Majd újra, még lassabban, szaggatottan: "Ember és polgár leszek." És ekkor kinyitja szemeit: "Igen, ismerem ezt a Vörösmarty-verset Kossuthról. De én nem vagyok remete, nem vagyok száműzött. Én egy (a villájával leszedi a krémes tetejét) egy berlini vagyok." 

Ich bin ein Berliner / Ego sum, qui sum

"Warum? Ich hab' irgendwo gelesen, dass du aus Budapest k'!" - szakad ki belőlem.

De nem tudom csőbe húzni Ludwig Lakatost. Enyhén félrebiccenti fejét, lenéz a padlóra, mintha keresne valamit, majd ahogy a hegyek egereket szülnek, úgy nyögi ki, valahonnan, mélyről: "Én egy gyökértelen vagyok. Egy világpolgár. Ha úgy tetszik, egy dekadens (Ein Dekadensch). Az európai kultúrában gyökeredzem. Ezért az én otthonom az irodalom. Csak az irodalom. Nem Berlin vagy Budapest."

Sokkolnak a sosem hallott szavak. Ez lenne hát az a kemény Lakatos-hang, amiről annyit beszélnek? Tán igaz, hogy rózsakeresztes? Egy lebegő asztráltest? Nem bírom ki, ezért meg kell kérdeznem: "Mégis, mi az, ami Berlinhez vonz? Vagy a díszpolgárságon kívül nincs semmi, ami ehhez a nagyszerű kulturális hagyományokkal bíró városhoz köthetne?"

Ludwig lopva felnéz, a csillárt kémleli. Úgy teszek, mintha nem venném észre. "A planetáriumok." - sóhajtja. "Itt három planetárium is van. És a törökfürdők. Itt az ember nyugodtan belefújhatja az orrát a medencébe. Berlin kellemes élőhely (Ein angenehmes Lebensraum). Itt nem kérdezik meg, honnan jöttél."

"És Budapest, ahonnan jöttél?"

Súlyos csend nehezedik a Wagner Cukrászdára. "Bevallom, lesújtó véleményem van." - mondja kínkeservesen. "Es wurde balkanizität." És még hozzáteszi az ézsaiási jeremiádot: "Budapesten szava csak a szélsőjobboldalnak és a fajgyűlölőknek van. Mondhatni, tort ül az örményellenesség." Lélegzetet sem tudok venni, itt most az emberi humánum nyilatkozott meg, azt hiszem. "És Budapesten van a nyulam, Tódor." Ludwig Lakatos hangja elcsuklik...

Tort ül az örményellenesség

Felszakadtak a régi sebek? Hiszen Ludwig Lakatos az örmény holocaust Tolsztoja. Bár mindig hozzáteszi: "Én egy nem-örmény örmény vagyok." Sőt: "Bevallom, elég eredetien gondolkodom az örmény shoáról." - ahogy a Pro7 szerda esti Zárórájában is elmondta első holocaust-regénye, a Mikor a király lehunyja fél szemét (1957) ötvenéves évfordulóján (2007). A könyvet még Magyarországon írta, hidegburkolóként. Évekig nem adták ki. "Éreztetni akartam a határtalan űrt az ember talpa alatt, hogy mindenki önmagára lett utalva egy ellenséges világban. Ez a mű úgy értelmezendő, mint önnön létrejötte folyamatanának rögzített nyoma. Amolyan nyitott mű. Önmegsemmisítő regény. Ha úgy tetszik, kiírtam magamból a fájdalmat. Kiírtam, hogy tovább tudjak lépni. A halál ellentéte nem az élet, hanem a művészet." Aztán a Mikor a király... világsiker lett, mikor 1972-ben kiadta a Stuttgarter Verlag. Film is készült belőle, egy bizonyos Donald Sutherlanddel...

De Ludwig hozzáteszi: "Én nem holocaust-író vagyok. Én író vagyok, akinek évtizedes témája az örmény holocaust volt." Valóban, Ludwig Lakatos nemcsak a holocaustban, hanem kíméletlenül átfogó kulturális rendszerben gondolkodik. Ezt bizonyítja A kert és a ponty című filmregénye is (1986), melyet Tarkovszkijnak szánt.

Szóval tagadhatatlan, Ludwig korának szinte minden eszméjének kifejezést ad, miközben önmagát sem kíméli. "Nyughatatlan, fausti lélek" - ahogy Octavio Paz írta róla egy esszéjében, és ez is lett a címe a Ludwig Lakatosról szóló Canal Plus dokumentumfilmnek, ahol Jean-Paul Belmondo volt a narrátor. Kimondhatjuk, Ludwig Lakatos az irodalom Cipollája, mert úgy úszik át a hagyományos paradigmákon, kereteken és formákon, ahogy az illuzionisták a betonkockákon és a nagy falakon. Mindannyian emlékezhetünk a leghíresebb Lakatos-performanszra. "Nem lehet azt feledni" - nyilatkozta Kertész Imre is a Die Welt kérdésére.

Dehogy is vagy császár Peer, csak hagyma vagy

De Ludwig Lakatos szerény ember. És mikor a Sidrák, Misák és Abednégó című Európa-díjas elbeszéléskötetéről (1978), különösen a Magány című holokausztnovelláról faggatom, melyet Mario Adorf méltán népszerű hangoskazettájából is ismerhetünk, ő inkább kitér, mintha meg se hallotta volna a kérdést. Ludwig Lakatos ehelyett önfeledten kezd kalandozni gyermekéveiről. Miközben krémesét falatozza, néha hangosan felkuncog. De nem bírom ki, hogy rá ne tapintsak a bizonyára mindannyiunkban ott motozó kényes sorskérdésre: "És mi történt az édesapáddal, Lakatos Gagikkal, a költővel?"

Ludwig Lakatos arca elkomorodik. "Elesett a szabadságharcban" - mondja. "Amikor a családodat is elgázosították? >>Amikor alszik a józan ész és szörnyek születnek<<, ahogy írod?" - kérdezem, olyan tapintatosan, ahogy csak lehet, miközben zavaromban az étellel játszom és arrébb pöckölök egy kukoricát. Ludwig megtörli száját a szalvettával: "Igen. Ezt nem tudtam feldolgozni. Akkora gombóccá csomósodott ez bennem, melyet sem kiköpni, sem lenyelni nem tudtam. Később ezért is töltöttem el egy évet Schaffhausenben, egy krematóriumban." Próbálom beleélni magam az ő helyzetébe.

Ki ne tudná, Lakatos Gagik kalmár szülők gyermekeként lett az örmény irodalmi nyelv egyik megteremtője, miután otthagyta tanulmányait. Ludwig, akinek mindig is fontosak voltak a gyökerei, előtte is tiszteleg az örmény nemzeti műeposzban ( Հայաստան, 1981), melyben Lakatos Gagik néhány korai verssorát tágítja nagyszabású mítosszá, az emberiség költeményévé.

S most, kedvesem, meghántalak itt

"Az eposz, amit írtál..."

"Éposz" - szól közbe lehunyt szemmel Ludwig Lakatos, mintegy ízlelgetve.

"Éposz" - helyesbítek menten. "Szóval ez az éposz miről szól?"

Ludwig Lakatos hátradől. Mintha végre otthon érezné magát, annyi évtized száműzetés után. Percek telnek el, bizonyára keresi a megfelelő szavakat, de hogyan is lehetne összefoglani egy ekkora művet, harmincezer verssort? "Az Isten kereséséről" - és a kétharmadánál az ajkába harap. "Egy örmény halász üldöz egy nagy halat. A hal az Isten."

Ilyet még sose hallottam. Nem tudom leplezni döbbenetem. Honnan ez az átütő erő? Vajon miből táplálkoznak a látomásos képek? "Ludwig! A mottód: le style c'est un homme! De mégis, honnan ez a sosem hallott hang? Kiktől tanultál?" Ludwig elmosolyodik: "Le style c'est un homme. Emellett én fiatalon főleg német irodalmat olvastam." És nem bírja ki, meg is idézi a hunyt mestereket: Thomas Mannt, Horst Tappert és Dantét. "De tagadhatatlan, hogy Magyarországon én voltam a modernizmus" - teszi hozzá.

"Gondolsz itt a novelládra, amelyben egy férfi nyugtalan álmából fölébredve szörnyű féreggé találja magát az ágyában?" "Akár" - hümmögi sejtelmesen, miközben újra szájába vesz egy nikotinfiltert.

És valóban: Ludwig Lakatos akár a hagyma, annyi rétege van.

Olykor valami gyöngéd tájszólásban a halálról beszélt

Bár eddig úgy tűnhetett, de Ludwig Lakatos nemcsak gondolataiba mélyülő író, hanem hangját hallató értelmiségi is, noha nem tör politikai babérokra. Nemrégiben nagy port kavart, amikor kiállt a vizuális oktatás eltörléséért, mert az szerinte tompítja az örmények és a munkásosztály agyát. Rágalomhadjárat indult ellene, de ez csak valósággal galvanizálta kívülálló alkotóerejét.

"Ludwig! Új köteted témájául megint a halált választottad. A Frankfurti Könyvvásáron idén dedikáltad az Európáról szóló esszéid."

"Igen. Erre nap mint nap választ kell adni." És valóban: egy értelmiségi véleményére manapság nagyobb szükség van, mint valaha. Meg is kérem, hogy olvasson fel egy keveset. Először szabadkozik, de aztán körbefordul és kacagva hozzáteszi: "De mivel az élet könyörtelen, Önökkel is meg velem is, hát megteszem." A Wagner Cukrászdában lekapcsolják a csillárokat, és Ludwig Lakatos gyertyafénynél kezd hozzá felolvasásához az autótáskájából elővett kötetből, először egy kissé remegő hangon, ám később annál erőteljesebben. Ez maga a varázslat - gondolom.

"Becsvágyunk végtelen, mohóságunk emésztő, bosszúvágyunk könyörtelen, gyűlöletünk átható." A környezetvédelemről zúgó Európa-esszé feszültségét csak csipetnyit oldja a kintről beszűrődő ostyahold, majd amikor véget ér, lassan kijózanodunk. Felkapcsolják a villanyt és a Wagner vendégei tülekedni kezdenek a pogácsaasztalnál.

Szíven ütött, hogy Ludwig Lakatos még az eljövendő generációkért is így aggódik. De neki mégsincsenek gyermekei. Miért? "Nem kívánom ráadni senkire se a létezés terhét." Ezek szerint ő a művészet aszkétája. Elő is vesz kígyóbőrpénztárcájából két gyűrött fényképet: "Itt Umberto Ecóval vagyok. Itt pedig Emir Kusturicával."

De már végéhez közeledik a beszélgetésünk. Dr. Anasztaz Bindelbaum eltűnt, a vendégek szétszélednek, záróra közeleg. Holnap is lesz nap. Súgom magamban.

Flaubert sorai kavarognak bennem: "Utazott. Megismerte egymás után a nagy hajók mélabúját, a didergő ébredést sivatagi sátrak alatt, a tájékok és romok elringató szédületét, a megszakadt vonzalmak furcsa keserűségét."

Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.

Ludwig Lakatos egyedül megy haza.

Ludwig Lakatos (1929- ): Berlinben élő örmény származású magyar író. Édesapja, Lakatos Gagik, maga is költő, az örmény irodalmi nyelv egyik megteremtője. Elveszett a szabadságharcban, Ludwig édesanyjával és a kalmár nagyszülőkkel együtt. Ludwig Budapesten nőtt fel. Egy ideig hidegburkolóként kereste kenyerét, de miután első regényét, a Mikor a király lehunyja fél szemét (1957) címűt Nyugaton felfedezték és megfilmesítették, onnantól kezdve szabadúszó. Főbb művei: Mikor a király lehunyja fél szemét (regény, 1957), A zajló folyó ritmusára (versek, 1960), Égő angolna (újabb versek, 1966), Sidrák, Misák és Abednégó (elbeszélések, 1978), Faszverő lámpanyaló (beatköltők zsoltárfordításai, 1979), XXX (éposz, 1981), A kert és a ponty (filmregény, 1986), Beszélgető-könyvecske (levelezés Joseph Ratzingerrel és Tamás Gáspár Miklóssal, 1996), A Da Vinci-kód (nyitott mű, 1999). Európa-esszéi idén jelentek meg, amiért a Svéd Akadémia életműdíjjal tüntette ki. Továbbá Herder-díjas és Európa-díjas (1978).

Kora szinte minden eszméjének kifejezést ad. M. Péter György médiaszociológus a Távolság az üveggolyóban (1995) c. művében a huszadik század második felének egyik legnagyobb alkotójának nevezte, aki minden műfajban az első ötben van.

Ludwig Lakatos üzenete a magyar olvasóknak:

*Az interjú és a versrészletek Csunderlik Péter és Tandori Dezső fordításai.

Az első megjelenést a Baumgarten Alapítvány támogatása tette lehetővé.

Kedves honfitársaim! Roma barátaim!

Szomorú vagyok, szomorú, mint a farkatlan füles a szivárvány tövében. Lógathatnám kamillába csepegő orrom, de az áruló írástudók nyomába lépnék, ha értelmiségiként most nem emelném fel stencilfoltos mutatóujjam, és nem figyelmeztetnék, mennyire búsba döbbent vagyok, és már valamit tényleg tennem kell, teszem azt tett értékű szavakat.

Nem tudok hallgatni, nem tudok hátat fordítani, mint Lukács György a kivégzéseknek, mert vétkesek közt cinkos, aki néma, hogy mindjárt dekonstruáljak, még ha annyira fáj is az igazság, mint a hal Jónásnak és Jónás a halnak, ahogy Babits Mihály írta sálba tekerve, ha nem frivol ez a hasonlat, mert Kaliforniában most engem is torkon ragadott a jéghidegen bűzlő rasszista lehelet. Szülőhazámból. Igen, Magyarországról, amit Radnóti, nem tudom, ismerős ma még ez a humanista név-e, mikor az auschwitzi pernye mindent betemet? És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet. Soha már. Amire mondhatni, hogy csak egy karcolás, egy semmiség, igazán nem fájhat, de vérezni, azt nagyon tud nekem, hát még a mai magyar közélet szája, amit most bevert a romakérdésbe, vagy be akar, de már előre habzik, mint a méregoldat, vagy előttem a plussztabletta, itt Los Angelesben, mikor az elmúlt hetek magyar sajtóját lapozom a számítógépen, míg mások csak morzsinkálnak.

Aggódom. Aggódom a magyar romákért, ha megengeditek, értetek, roma barátaim, és most is veletek lennék, embertestvéreim, páriaként saját hazám pergőtüzében, mint Száva Vencel Vince, ha nem tanítanék már harminc éve vizuális kultúrát az University of Californián (Los Angeles), mert megírtam a tanulmányt Csehszlovákiában. Ezért innen fogom meg a kezetek vénülő szememmel, bocsássátok meg, hogy csak a ballal, de a másikkal figyelmeztetnem kell, mert vétkesek közt cinkos, aki néma, ahogy a francia mondja.

Most már a magyarországi, egykor szebb napokat látott értelmiségiek, pardon, nem szeretem a kemény szavakat, de ki kell mondanom, immár csak jobboldali pszeudo-értelmiségiek sem tudják leplezni kontrollálatlanul áradó, széteső, tudálékos és öntetszelgő sajtómonológjaikkal, hogy Magyarországon a duzzadó rasszista közbeszéd egyre ölesebb barna nyelvcsapásaitól mered égnek az apartheid bimbója, és maholnap virágot bont, hogy a fortélyos félelem igazgasson holnapután. Napról napra fokozódik a döbbenetem.

Nem, nem a levegőbe beszélek, mert elönti a világhálót a rasszizmus, és ez szomorú, sokkal szomorúbb, mint az a véletlen diszkóbaleset, ami felkorbácsolta a kedélyeket. Mert csak kapva kapott a gyűlölettől tűzforró rasszista lehelet a kudarcos szívek mélyén izzó parázson, hogy lángra lobbantson mindent a romák ellen, csak azért, mert Veszprémben most éppen romák gyilkoltak bökővel. Véletlenül. Kerestem is egy bölcsességet a véletlenre, de csak azt találtam, hogy aki a véletlenre hivatkozik, az a Sátán unokaöccse, ezért inkább továbblapoztam, és lásd, aki szerint csak fantom a fasizmus, az ne feledje, a Sátán legnagyobb trükkje, hogy tagadja önmaga létezését.

Ám a véletlen egybeesések sorozatára ráharaptak az egyre kevésbé szemérmes magyar neonácik, megpróbálják kikezdeni a magyar demokráciát. Romabűnözésről ágálnak sörös hordóikon, istenítik néhány megtévedt fiatalember romaellenes atrocitásait, amire könnyen belelkesednek a világhálóba gabalyodott tanulatlan kamaszgyerekek, és gyűlöletbeszédeikkel minden romát halálra bántanak üzenőfalaikon, az összeset. Azért vagyok hálátlan helyzetben, mert képtelen vagyok szövegeikből idézni. Már bocsánat, de én ilyen szavakat nem veszek a számra, mint a kurva ország.

De vajon mind, mind feltették-e maguknak a kérdést, hogy amikor egy szerb, egy horvát és egy román kiállt egy mindenkiért, mindenki egyért, akkor a magyarok hol voltak a veszprémi szórakozóhelyen? Pardon, rien ne vas plus, elnézést a kiszólásért. Én tudom a legjobban tanult emberként, értelmiségiként, hogy az erőszak csak erőszakot szül, és egy gyilkos kritika többet ér millió golfütőnél.

Mondhatják a gyűlöletbeszédre, hogy ezek csak szavak, de én erre mindig azt felelem, hogy kezdetben a nácik is csak beszéltek, aztán már le is írták. A hófehér papiros türelmes. De épp ezért égessünk el minden papirost, mielőtt még életre kel az intoxikált tinta, és agyára mászik mindenkinek, mint Pásztor Albert miskolci rendőrkapitánynak, aki, horribile dictu, cigánybűnözésről beszélt, mert elragadták a megbokrosodott szavak.

Mert akiben pislákol egy kis emberi érzés, az bezárt ajtók és lehúzott redőnyök mellett se mond ilyet, és akkor is összetörnek a tükrök, nemhogy nyilvánosan előítéleteskedjen, amiért én kérek elnézést minden honfitársam nevében, itt, Kaliforniában. Tűrhetetlen, egyszerűen megbocsájthatatlan rasszistának lenni, arra nincs irgalom. Ha nem lennék felvilágosult agnosztikus, azon se csodálkoznék, ha Isten már rég kipusztította volna az egész emberiséget az előítéleteiért. Az egy halott isten, aki ilyenkor nem küld rézkígyókat. Cigánybűnözésről beszélt a rendőrkapitány is, mikor a romáknak csak töredékéről van szó, pedig a többségük becsületes. Akárki lássa, megmutatom a cikket, és múltkor álmomban beleszerettem a szétteregetett hűtlenség oroszlánköpenyébe, meg az influenzába.

És azt se feledjük, mert erről komoly tanulmányok készültek, csak fel kell lapozni a szakirodalmat, ha a Borsodban vagy egész Magyarországon tízből X roma a bűnözésre adja keserű arcát, az nem véletlenül van. A romák napjaink magyar társadalmában értékvesztett és bizalomhiányos állapotban zsizsegnek a küszöb alatt a homokpiramisban.

Előítéletek zárják be előttük a kapukat, csak azért, mert fajgyűlölő, molotovkoktélos terroristák a kisemmizett romák töredékét olyan kétségbeesett, anarchista agresszióba kergetik, amilyen a veszprémi gyilkosság volt, és aztán ezekkel az elveszett, nagyra nőtt vásott kölykökkel az egész roma mikrovilágot azonosítják, ami újabb kirekesztést szül.

Most már ki kell mondani, mert vannak tett értékű szavak, napjaink előítéletes magyar társadalma olyan, mint a tiszavirág, ami megeszi szárnyait. Pedig a Leuveni Katolikus Egyetemen készült egy felmérés, hogy laboratóriumi körülmények között a roma munkaerő egyharmadával felülmúlja a montenegróit, már ha bizalmat szavaznak neki. A Jénai Egyetemen pedig meg ennél is biztatóbb eredményre jutottak, mikor német professzorok injekciók után vizsgálták a roma tűrőképességet és agytérfogatot.

A romák kiváló emberek, szorgos munkások. És ha bűnözésre adják a fejüket, az a magyar társadalom hibája. Mint ahogy az elnyomás, a kilátástalanság áldozatai azok is, akik kétségbeesésükben bökődve véletlenül késelnek halálra másokat. Mind-mind áldozatok.

Mert vajon nem áldozat-e a pitbull, amikor a szomorú szemű kölyökkutyát, aki magzatnyálkásan még úgy akar megszeretni téged, meg az egész világot, ahogy egy fazék tejtől lucskos kenyérbelet, a gonosz emberek hamar futógépre rakják, előtte véres húst lóbálnak, és addig ütik-verik, míg véreb nem lesz belőle?

A pitbullt és Sztojka Ivánt egyaránt mi tettük ilyenné, azaz Önök, mert én Kaliforniában élek, de azt hiszem nekünk is itt van az amerikai behatolástól elkeseredett szomorú Sato (ejtsd: Szató) felebarátom a Fekete esőből, legalábbis láttam a filmet. A jó sajátja, a bűne a koré, mely szülte őt. Ezt jegyezze meg mindenki, minden magyar előítéletes. És ha ebből nem tanulnak, majd írok még egyszer. Ne féljetek roma barátaim, meg fogom izzasztani őket, ígérem.

Mert aki cigánybűnözésről beszél, az maga is cigány. És nem európai.

Hogy nevén nevezzem a dolgokat.

M. Péter György, médiaszociológus, értelmiségi

*M. Péter György (1950-): Kassán született, gimnáziumi tanulmányait ott és Kiskunfélegyházán végezte. 1974-ben szerzett Pozsonyban diplomát, egy évet az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, majd három hónapot a Lomonoszov Egyetemen is vendéghallgató volt, utóbbi helyen szemináriumot is tartott szlovákul. A hetvenes évek végétől részt vett a szamizdat mozgalmakban, 1978-ban szerzője volt a Csehszlovákia elviselhetetlen könnyűsége című palimpszesztnek, amiért hatvankét hónap börtönbüntetésre ítélték, de nyugatra szökött. Két hétre belépett az idegen légióba, aztán az Egyesült Államokba távozott, ahol azóta is Kaliforniában tanít  Vizuális kultúra, valamint Marschall McLuhan világfaluja címen. 1995-ös Távolság az üveggolyóban c. paradigmaváltó műve az előkelő hetedik helyet foglalja el a tíz legtöbbet hivatkozott médiaszociológiai könyv között. Nőtlen. Gyermektelen. Az irokéz Ákosról nincs véleménye, a mostaniról meg annyira se.

A levelet köszönöm Csunderlik Petinek.

Másnak úgyse kell.

És ha kéne, itt vannak derék magyar harcosaink, vasárnapi honvédek, gárdistak, férfiak, akik vállvetve harcolnak, ha kell a gyepükön, ha kell a Donnál, hogy megvédjék ezeréves határainkat. És különben is, körülölelnek minket a magas Kárpátok bércei, melyek megóvnak minden csapástól a világválságtól kezdve a hurrikánig. Hazánk szélvédettnek szélvédett. De épp ezért megmarad a büdös is.

Ha fenyegetőzni kezd egy szájszagú próféta, vagy ha szivacsos agyával elbőgi magát egy büdösbuzogányt kérődző tehén a szürkemarhacsordában, mert azt hiszi, küretkanállal kaparják méhét, mikor csak annyira hülye,  hogy magától kergült bele egy karóba. Hisz azt se tudja, hol van. Egy szorzótáblára is csak bámul, mint borjú az új kapura. Meg is érdemli az a zsidó, aki jobb híján ennek szopja véresre tőgyét. Csúcsminőség. Vidal Sasson.

De mielőtt belegabalyodnék ebbe a 'hortobágyos/magyar ugaros' allegóriába, elvágom az egészet, hogy érthető legyek, mert tudom, nem beszél újmagyarul ez az atomókor. Mármint néhány hardcore Jobbikos, akiknek szánnám az egészet. Még ha tudom is, hogy 'úgyse olvassák, és ha olvassák, nem értik, ha pedig értik, akkor annál rosszabb' nekem, de nem, ettől nem félek. Nincs annyi pia, hogy le tudjam inni magam a szintjükre. Ott már búvárkeszonban körmölnek egyeseket és nullákat szimatszatyros kockásfüzetükbe a Mariana-árok mélyén, és Kiszel Tünde is világít, mint az a faszfejű horgászhal.

Ha nem lovas a rendőr, én se pitbullal jövök

Persze, hogy sarkosan fogalmazok, hadd legyen alakja az egésznek. Nem úgy, mint a szétfolyó Szabóné Kocziha Tündének, a Jobbik békéscsabai vezetőjének, a mélymagyar párt Békés megyei alelnökének, tehenünknek, hümm, amőbánknak, aki pártközleményben tiltakozott, amiért az aradi vértanús városi ünnepségen felolvastak egy Faludy György-verset, mikor Faludy "cionista és magyarellenes költő." Az eszem megáll.  Gondolom, ennél már csak az lenne botrányosabb, ha pajeszos zsidók szavalnának Faludyt. Még szerencse, hogy a négerek nem tudnak verset mondani.

Mostanság egyre türelmesebb vagyok, kezdem végleg kinőni a kamaszos odamondogatást, de az ilyenektől úgy kiakadok, mint a békéscsabai Jobbiknál a magyarméter. Ezek után Szabóné Kocziha Tünde tényleg tehet egy szívességet, dugja föl magának a logarlécét. Bocsánat az expresszív képért. Ha valakit zavar, öntse le Domestosszal, ahányszor csak akarja, de hiába, mert a Jobbik szellemi nyomorúságáról előbb-utóbb úgyis "térképet rajzol a penész" (JA).

Betelt a pohár, oroszlán váltja kiscicát

Mert hisz mennyire csapadék társaság ez a Jobbik. És még ők akarják megmondani, hogy ki a magyar. Mert ők aztán a nemzetmegtartó erő. Döntő többségük középfokon se beszéli a magyar nyelvet, ezt akárki megállapíthatja, aki olvassa-hallgatja őket, mert funkcionális analfabéták. De akkor legalább egytől-egyig amolyan fajtiszta, combos legények lennének. Ám ehhez képest kétharmaduk annyira latyak, mint egy teleszart búvárruha, a főideológustól kezdve a legutolsó keretlegényig. Persze, ha sokan összeállnának még Edgar Davidsot is megvernék, nemhogy engem, de attól még vicc, hogy ők kurjongatnak vérvonalról a bíborfolyók zavarosában kuttyogatva. Ők, baszki, a friss erő, az "új emberek."

Milyen család sarja, ki rúgja Morvai Krisztinát?

Amikor egy latyak, dadogó Jobbikos kinyögi, hogy valaki nem magyar, az annyira groteszk látvány, mint amikor a kövér, puhos nácik szónokoltak a heroikus, neoklasszicista szoboróriások alatt a felsőbbrendű fajról. Hogy nem szégyellték magukat. Bár Hitler erről jegyezte meg egy gyönge, vajkaramellás pillanatában Hermann Rauschningnak:

"Mondok Önnek egy titkot. Láttam az új embert, mint egy látomást. Könyörtelen és félelmetes volt. Visszariadtam tőle." Nos, biztos nem Vona Gáborra gondolt. Akit már a mélymagyarok között is sokan szefárd zsidónak bélyegeznek egymás közt, mert úgy látszik, a legmélyebbnél is van mindig mélyebb, ahogy minden nőnél van jobb nő, és minden bajnok legyőzhető.

Bár éppen Faludy Györgyöt nem lehetett megtörni, mert valahogy mindig szart mindenre. Igazi vagabund volt, ahogy mondani szokták, és azt, hogy túl a kilencvenen bevállalt egy meztelen fotózást, el lehet ítélni, de ki tudja, hogy mink mit csinálnánk olyan idősen, ha megérnénk ezt a kort. Csak egy-két idézetet emelnék be Faludytól, arról, hogy az őt ismertté tevő Villon balladák átköltésére hogyan reagált a harmincas évek végének cenzora: "Nagy gazember volt ez a francia. Ha élne, a Gestapo rég lefogta volna. De nem él. Adja ki. Egye a fene." Faludy a Villon álnév alatt sok mindet kimondhatott, amit a saját neve alatt nem. Ha tudták volna, hogy a mai napig egyik legismertebb Villon-vers, a Haláltánc ballada valójában Faludy szerzeménye, akkor mindjárt berágtak volna az urak. "Még szerencse, hogy a szélsőjobbról senki sem tudott franciául, nemhogy a 15. századi nyelvhez konyított volna" - írja Faludy. "Persze a jobboldali sajtó fuldoklott méregtől." Mármint a harmincas évek végén, ugye. Hetven éve.

Remek. Arról, hogy Faludy később hogyan harcolt az amerikai hadsereg kötelékében a második világháborúban, majd hazatérve hogyan tartóztatták le a negyvenes évek végén, és miképp került a recski munkatáborba, majd élte túl, arról el lehet olvasni a Pokolbeli víg napjaim című kötetét. Ha élne Faludy, arcon röhögné a pöcs Jobbikot. Mi ez neki.

Mert Jézus Krisztus egy cselekvő ember volt

Dehát minek olvasnánk Faludy Györgyöt, a nemzetellenes és cionista költőt, amikor itt van nekünk a jó Döbrentei Kornél, az igazi költő. A nemzeti Nyomasek Bobó. Aki a Magyar Rádióban előbb felolvassa versét, melyet bármelyik küldetéstudattal megvert kamasz is meg tudna írni, majd kinyilatkoztatja remegő hangján, hogy őt üldözik, lám, most is a rádióban bújkál, és azért nem olvassák elegen, mert az emberek meg vannak félemlítve. Mintha Döbrenteit csak a katakombák mélyén lehetne olvasni éjjellátó szemüvegben, amíg le nem csapnak a gyurcsányista terminátorok. Pedig itt-ott olvassák, de csak azért, mert sokan elhiszik, hogy "üldözik." Ebből nyeri minden legitimitását. Egyszerű ez, mint az egyszeregy. Csak most Szabóné Kocziha Tünde rá ne lépjen az állára a párosujjú patáival.

Inkább úgy halok, mint Tupac

Ahogy Döbrentei Kornél blődli baromságait az úgynevezett üldöztetés, látszólag úgy igazolja a Jobbik minden fingását az, hogy ők legalább kimondják, van cigánybűnözés. Hányszor hallom ezt, mikor leszólom a Jobbikot. És igazuk van, hogy tematizálták a cigánybűnözést, mint releváns társadalmi problémát. De nehogy már ez teljesítmény legyen. Az álló óra is naponta kétszer pontos időt mutat, és bármelyik kocsmai verekedésben előfordulhat, hogy egy hadonászó részeg teljesen véletlenül egy asszonyverőnek vág oda.

A Jobbik ezen a cigánykérdésen hízott annyira naggyá, hogy már észrevegyük, ha valahol a Viharsarokban Faludy Györgyöt akarják betiltani, mert annyira kinyílt a csipájuk az EP választás után. Az egész Jobbik-rákosodás megelőzhető lett volna, ha a magyar politikai elit kimondja azt, ami az emberek tapasztalata, és nem maszatol. Könyörgöm, én még a nagyon liberálisok közé tartozom, de én is azt mondom, hogy a cigánybűnözés fogalom használatának nagyon is van relevanciája, és akkor még eléggé finom voltam. Ellentétben a legfelvilágosultabb értelmiséggel, amely itt már alkalmazhatatlan játékszabályokból és kedves álmaiból épít magának várat, mint M. Péter György, a médiaszociológia Kirk Lazarusa. Be is költözne oda, és ha föl nem ébredne, akkor az álom lenne a valóság. Kár, hogy a valóság végül ráborított egy lavór hidegvizet.

Álom-királyfit vitt, tova vitt / Moslék-országnak mentiben

A Jobbik lába alól csak valami értelmes és egyszersmind hatásvadász romapolitikával lehetne kirántani a talajt. Mert más mondanivalójuk nincs, hisz 'szellemileg alultáplált társaság' ez, ahogy Márai Sándor írta a nyilasokról. De addig itt lesz nekünk ez a jó kis Jobbik, minden jel szerint jövőre be is kerülnek a parlamentbe. És akkor már még erősebb pozícióból, bizottságokból óbégathatnak Faludy Györgyök betiltásáról. Mert ez a sötét, bunkó pártocska aztán tudja, ki fér bele a Kárpát-medencébe.

Ha jól emlékszem, Hatvany Lajos mondta, hogy nem akar egy olyan országban élni, ahol nincs helye egy Ady Endrének. Én most így vagyok Faludy Györggyel, hogy felnagyítsam saját kis miniatűröm, bár sanszos, mindenki leszarja, hogy én mit akarok. De ha egyszer végül mégis olyan Magyarországunk lesz, ahova nem fér bele Faludy, ám legyen. Nincs mit tenni. Magyarország a magyaroké.

Minden másra ott a Eurocard Mastercard.

Magyar honatyák, meg köztörvényes közéleti figurák már régen aláírásgyűjtést kezdeményeztek, hogy bontsák le a Szabadság téri hősi halotti szovjet emlékművet. Nagyon sokan biztos vevők is lesznek rá. A magyar az egy ilyen aláírós-nép, különösen, ha költségtérítésről van szó. Egykor azért protestáltak, hogy jöjjön vissza a Bobby Ewing, később meg Esmeralda szemműtétjére gyűjtöttek. Most meg ezért. Van itt civil kurázsi.

De. Nem akarom itt most a szovjet medve brokiját szopogatni, de azt ne feledjük, hogy a Wehrmacht az összveszteségei körülbelül kilencvenhárom százalékát a szovjet hadseregtől szenvedte el. Ez az igazi teljesítmény, emellett még Frei Tamás visszatérése is eltörpül. Mondom én. És talán még mindig autentikusabb vagyok, mint az UFO magazin.

Mikor a szovjetek ide bevonultak, Magyarország már megszállt ország volt. Arról, hogy mi várt volna szolgarendű magyar népünkre a pax germanicában, ha a nácik nyerték volna a háborút, arról Hitler éppen eleget elmond a Mein Kampfban, vagy az Asztali beszélgetésekben. Hogy utálta és mélyen megvetette a magyarságot az a Faszi, az nem kifejezés. Jó, nem annyira, mint a szlávokat. De a románokat ő is ezerszer többre tartotta, mint a mélymagyar balfaszokat. Hogy a bécsi döntések? Olcsó játék hülyegyerekeknek. Divide et impera. Szóval cudar élet várt volna ránk, már akit nem gázosítottak volna el. Meg lehet nézni a vonatkozó Hitler kinyilatkoztatásokat. 

Ennél azért mindenképp jobb lett a szovjet behatolás. Hiába orális, anális, vaginális. Mert összességében örülni kell, hogy a vörösök kiverték a nácikat. Jó, történt itt rengeteg csúfság is, megerőszakolták a nőket, kipakolták a spejzt, és megitták még az arcszeszt is, az utcán seggbe rúgták az egyszeri magyart, meg persze a malenkij robot. Mindezért részvétem. Egyébként ezt dicső honvédeink is megcselekedték a Szovjetunióban. Ja, hogy szelektív a magyar memória? Nem az első eset.

A különbség annyi, hogy a szovjeteknek még mindig sokkal több okuk-joguk volt itt pofátlankodni, mint nekünk a Donnál. Mi támadtuk meg őket, csak hát nem először bebuktuk: a SZU masszívabb volt, mint a mi Kokónk. Nem halt bele abba, hogy térden fejelték. Mondjuk ki, no: először mi voltunk faszok a ruszkikkal. És aztán 25 millió ember elvesztése után, nem csoda, hogy egy kicsit frusztráltak voltak itten a vörös katonák. A totális háború nem Walt Disney.

Mit einem Wort: 1. magunknak köszönhetjük a szovjet megszállást. 2. de még mindig sokkal jobban jártunk, mintha a nácik nyerték volna a háborút. Ld. Mein Kampf, Asztali beszélgetések. Szittya-shopokban mindkettő beszerezhető.

Szóval talán nem kéne piszkálni azt a szovjet emlékművet. Annál is inkább, merthogy nekünk is van ilyen hősi halotti emlékművünk a néhai SZU-ban, pedig aztán Petőfi sírján kívül végképp semmi keresnivalónk nem volt ott.

Továbbá ezeket az emlékműveket nemzetközi egyezmények védik. Kuckuc.

De sírokat amúgy is parasztság lehugyozni.

Az aláírásgyűjtések és költségtérítés-igénylések helyett talán érdemesebb lenne, nyugton maradni, és Hitlert olvasni. De megint zabszem van a honatyák seggében. A Donnál is ezért fáztunk rá.

Nem először, és nem utoljára.

"Zsukám! Csucsukám! 

Engem bányásznak. Be méltatlan is a mi sorsunk. Be bekaphatják.

Csömöröm van ettől a Genny-országtól. Unottan unom már az életes Életet, halálosan. Megpróbáltam szerencsém a játékautomatánál, de csak két karfiolt sorsoltak, a harmadik a tökömre nőtt, de karácsonykor az is leesett. Lefagyott, vagy leszáradt, bele a lőré fröccsbe, jajszóként loccsant bele a néma sivatagba, a kurvába, amit hiába kenegetek kenőccsel, koccan, mert csak-csak beverem mindig magam magamba, mert már ide se fér be ezerhatszáz éves zsenialitásom, nemhogy a törpe Világba, akár hatlovas szekér egy darab seggbe.
 

Hát boros álmaimba másztam, mászok vissza, újra és újra, mert a Mámor az én turista-kötelem, securitásom. Akkor megmaradok nedvesben, sötétben, mint egy gomba, és fonalasan növeszthetek kalapot tövemre, ahogy az urak, vagy az annál is urasabbak, koronásat. Másat. De minek mondom, úgyse értik, vagy ha értik, annál rosszabb. Utánam már csak Picasso Pál van, azután meg az Isten. Mégis én ébredek virágfölddel a számban. Meg az AIDS. Bunkók.

De már menekülni se tudok, mert ezek, Ezek már álmomban is, barlangomban, hordómban is belekoedukálnak az artkatakomba. Fogjatok is meg, tegnapelőtt egy nagyon bús Ady voltam. Elmondom. Fájt a Fájás mióta, ezért délelőtt bevertem jó sok palackkal, hátha megint kiöli belőlem a fájdalmat, mint térdemből a reumát, a komisz csimaszt, mikor egyszer három hétre bedőltem, és mire felébredtem, kipusztult nem csak a csimasz, de kicsit az íriszembe fúródó Kullancs is, meg bölény-szívemből az Egér, a Rágó.

Szóval, tegnapelőtt, de lehet, hogy még azelőtt, beájultam az intoxikált, kattyolt italoktól, kicsit átvert az askenázija, de álmos mámoromban megint tavasz volt, be tavasz, a legtavaszosabb Tavasz. Feküdtem a fűben, illatoztam, simogatott a Nap, akár Midász-kezem, a finom. Mellém bújt egy szép lány, amolyan kis combfixes ribanc, tejfelesszájú, fitos orrú tüzelő szuka, igazából ugyanolyan középszerű, mint a többi indie-picsa, mindenki más a gödör alján, mégis gusztusos volt, mert a verseim olvasta fel nekem, persze bénán, de én lehunyt szemmel recitáltam rá, mert az én verseim, ezek Versek. Nem mindenki tud ilyeneket írni, ahogy Lédája sem lehet, lehetett akárkinek. (Azt a büdös kurváját.) Meg is húztam erre a veloszipédes kulacsom.

Ám, ám ekkor a vakondtúrásos Semmiből rám borult Lendvai Ildikó, leszögezett, és gombolni kezdte műszálas blúzát lefele, egyre lefele a medúza. Menten felüvöltöttem, fölriadtam álmomból, zihálva, beleégve a golgotai bazaltba, a paplant markolászva, szobámban gomolygó kénes füstben, mert a televízióban a Nap-kelte ment, ez a román micsoda, Kereszttűzben. Nézni kezdtem, néztem ahogy egymásnak adja a kilincset a sok szociálista díszpinty, férgelődnek, mindig tudtak kire mutogatni, és hogy miért kell hatalomba maradniuk. Miért, miért, az Egy Gyűrűért, hát azért, hogy még talicskával tolják ki a pénzt, azt a megrokkant forintunkat a düledező kincstárból, és ahogy néztem az ördöngős ládát, megfeszült idegrendszerem, fölment a vérnyomásom, ökölbe szorult a fejem, annyira, hogy mikor megláttam Suchmann Tamást, zsigerből zsidózni kezdtem. Én, én, mikor milyen szívesen vagyok hobbi-zsidó, szabadkőműves, szóval itt már nagy bajok lehetnek magammal, világgal, hogy ilyenek robbannak ki belőlem, mint múltkor, mikor beleültem egy rágógumiba. Veres Jánosnál már odavágtam egy üres üveget, aztán kikeltem az ágyból is, bekonyakoztam, kinéztem az ablakon, körbenéztem, körbe Budapesten, aztán messze, messze a Válságba, belekukkantottam az interregnumunkba, ebbe a sötét segglyukba, amely fingszagot lehel az Országomra. Kacagnak is rajtunk a tótok, oláhok, Bernie Ecclestone, a Népszövetség, meg Melanéziában a Duk-Duk Társaság. Ne kacagjatok, kis kacagók, próbáltam emelni tenyerem, de nem tudtam, én nagy, gyönyörűen átkos Gólem, csodaszépen dühös, de ólmosan tehetetlen, mint egy fejbe vert pontyos.

És már inkább visszamenekültem volna Lendvai Ildikó hónaljába, abba a csúf, rossz Bakonyba. Mert nekem már csak ilyen Bakonyok, pagonyok jutnak. Ilyenek, nekem (érted, NEKEM, bazmeg!), ahol az a nagy terv, hogy az ember kiigya magát az Életből, mert mást nem instálhatok. De nem, nem. Most jön a nagybetűs Mégis. Azért csak nem juthat Afganisztán-rangra egy olyan ország, amelyiknek Ady Endréje is van. Csak azért is vagdalkozom kicsit, hangosan, mert épp elegen kussolnak ebben a Segg-országban. Nem fogom csöndben felakasztani magam senki kedvéért. Hát a nagy kardozásban legfeljebb levágom a saját karom is, lábam is, mert annyira lejtünk lefele, hogy majd csak belegurulok egy sírgödörbe, ahol végre egyedül zsolozsmázhatok magamnak, nyugtán nyugton, nyugtatón.

Én szerelmes voltam a Gyurcsányba. Hittem benne, már-már hitvallásom, szent evangéliumom volt, mint Jászi Oszkár, akinél Lédásabb Léda már csak Léda volt – nem mintha buzeráns lennék, mert a tököm mindig helyén volt, amíg rohadni nem kezdett ez a Rohadó. De hogy magam-magamat idézzem: „Enyém volt minden áldomásod, / Én voltam a lelked, a másod, / Megkoszoruztam a fejed, / Szerettelek.” Ezért magyaráztam akkor is, amikor már alig-alig volt magyarázható, de hiába kergettem, végül meg kellett ölnöm a pillangót. Én szerelemes voltam Gyurcsányba, de minden szerelme átkúrja a puli-Adyt. Ő is.

Menjen hát, menjen. És jöjjenek az előrehozott választások, bár még sose ittam narancsnektárt, mert tisztán szeretem a vodkát, butykosból. Hogy aztán feltüzesedve nekimenjek a setét, bunkó új-bojároknak, téeszelnököknek, Döbrögiknek, hogy letépjem valagukról a hozzánőtt műbőrfotelt, hadd térdepeljenek kicsit kavicsokon is, ha eljön a Március. A Tűz Márciusa. Akarom, akarva akarom ezt, ahányszor csak megbillenek, mert a billenést mindig másra fogom, mert másra kell fogni, leginkább ezekre az Ezekre.

Mert, Kedves Barátaim, hogy a geszti bolondot idézzem, ez az, amitől nekem igazán sárgásan gennyedző csömöröm van, ami most annyira kicsapódott ebben a kormányválság-katyvaszban, mint kakaóvaj a pályaudvaros, cigányos macskanyelven. Itt látom nagy totálban, Zsukám, Csucsukám, ami annyira jellemző erre a saját seggébe áporodott országra, de talán az egész pörgő-forgó, majdnem Adys, de mégsem Adys-sárgolyóra. Ahogy a kormányzó szociálisták még most is mennyire ragaszkodnak, tapadnak szívókorongjaikkal a hatalomhoz, és ahogy csúsznak lefelé a nehézkedésnek engedve, nyálkás nyomot hagynak maguk után, mint az elgyengült csigák, vagy mint a bukott politikusok általában. Harmincvalahány éve élek itt, és amire emlékszem, eddig minden garnitúra így végezte. Csak ez a mostani még a lázároknak is kiszúrja maradék hályogos szemét. De miért is lennének mások a politikusaink, mint maga az ország?

Buzogj csak ezerhatszáz éves vérem, te annyira édesen rossz, hogy már Jó. Ha a legtöbb helyre nézek, szinte csak azt látom, hogy itten leginkább vagy könyökléssel, vagy seggnyalással lehet előre jutni. Ha két ember elér valamit, tízből nyolcszor egymásnak vetett háttal kezdik védeni magukat, és ha két percig megmaradnak, máris az újabb szövetségeseket lesik, a Régieket, hogy végül körkörös védelemre rendezkedjenek be mindannyian, az Újak ellen. Aztán ha valaki az Újak közül megalkuszik, akkor ő is betagozódhat ebbe a termeszvárba.

De egyébként csak valami különös csillagállással lehetséges, hogy egy Rebellis igazán elérhessen valamit ebben a kitines betokosodásban. Valamit, igazán Valamit. Dózsa tüzes trónját azért épeszű ember nem akarja, még részeges se, egy Ady végképp nem. Ezért marad hát az Adyknak a Mámor, ha meg akarnak maradni Adyknak. Mert azért Ady Endrének lenni az egyik legnagyobb valami, ezzel már lehet zsolozsmázni a sírgödörben. Vagy tán mégis, mégis jobb lenne megpenészedni egy vidéki iskola tantestületijében? Valószínűleg, igen. Csak ahhoz az ember öljön ki magából sok akarást. Vagy mindent. Mert azok a legboldogabbak, akik sose akartak semmit, hogy a csontvelőig rágott bölcselkedéssel éljek, míg én is rágom a kólás medvecukrot.

Jajj, pedig én mennyit akartam, mint mindig a Kicsik. Álmaimban, mikor még nem ölelt magához Lendvai Ildikó, azokban az álmokban bíztam magamban, magunkban, Újakban. Szétszedtük volna ezt az egész korrupt, Maffia-Magyarországot, csakhogy újra összerakhassuk. Persze biztos szarul raktuk volna össze, de legfeljebb lelépek külföldre tanítani. Legalább akartam, akartunk volna Valamit.

De enélkül is görcsölgettem ebben a mindent átható, rossz-szagú magyar ölelkezésben. Elvenni néhány buta ember kedvét, megdöbbenteni néhány renyhe agyvelőt, ennyi már elég – írtam valamikor az ezerkilencszázas évek elején. Aztán megkeseredve, mint minden sebzett Fasz, odajutottam, hogy gyerünk, ha mást nem, legalább köpjünk bele egy karcosat abba a pohár langyos nyálba, amit ezek szürcsölnek, és gyerünk, rúgjuk föl, ami az utunkba kerül. HÜLYE.

Mert baromság ez is. Vagyis, különben is. Fityfenét füstölgök író-koltommal, mint egy lófasz, inkább verset írok egy Senkinek. Verset írok a Senkinek, hogy legyen Valaki. Mégis. Mert a Magunk Szerelme legalább Valami. A legszebb dalomra.

Már megint elcsavarták a gőgös Ady fejét,

Férc-ringyók közt Érc-Szobor,

Bár nekem gecire mindegy,

Tegnapok, Mák,

Csak legyen elég bor.

Egészség.

ELI, ELI, LAMA, SABAKTANI."

Köszönet a levél megírásáért Csucsukának.

Azért.

Egy csíki székely fiúnak születtem, boldog voltam sokáig a kis magyarságommal, ajakimon a székely himnusszal feküsztem és keltem sok-sok éven át, de aztán Magyarországra kerültem kollégistának, és a gimnáziumi internátusban négy év alatt megundorodtam a magyarságtól. Már hányok tőle, ettől a a "ki ha én nem" kurucos virtustól, ettől a darutollas, pecke bajszos undormánytól. Magyarként kerültem magyar földre, ahol éveken át csak románoztak engem, meg vertek a magyar srácok, pocóztak, fogkrémmel maszatoltak,  ágyamba onanizáltak, gúnyoltak a notórius herpeszem miatt, és románoztak. Én lettem a ROMÁN.

Sok mindent átgondoltam a keserű évek alatt, hogy ez a magyarkodás mennyire paradox, mikor a magyarok a legnagyobb balfaszok egész Európában. Erről fog szólni a blogom. Hogy miért kéne nemhogy visszavennie arcukból a magyaroknak, hanem teljesen visszavonulni, magukat összecsomagolni, csöndben hányni, de legfőképp kussolni, kussolni, és figyelni északra, keletre, mert a szlovákoktól és románoktól igazán tanulhatnának. A szlovák és a román immáron sikeres nép.

Míg a magyar?

Mit is mondhatnék, inkább csak idézem az utolsó menő magyart, akinek nem véletlenül volt egyik legjobb barátja Octavian Goga. A román földön nevelkedő, eszmélő Ady Endréről van szó természetesen.

Nekünk Mohács kell

Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szivű sihederje,
Verje csak, verje, verje.

Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.

Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.

Csak én már nem beszélek többes szám első személyben, ha magyarokról van szó. Hármasban annál inkább.

Mert én már román vagyok.