Azért.
Egy csíki székely fiúnak születtem, boldog voltam sokáig a kis magyarságommal, ajakimon a székely himnusszal feküsztem és keltem sok-sok éven át, de aztán Magyarországra kerültem kollégistának, és a gimnáziumi internátusban négy év alatt megundorodtam a magyarságtól. Már hányok tőle, ettől a a "ki ha én nem" kurucos virtustól, ettől a darutollas, pecke bajszos undormánytól. Magyarként kerültem magyar földre, ahol éveken át csak románoztak engem, meg vertek a magyar srácok, pocóztak, fogkrémmel maszatoltak, ágyamba onanizáltak, gúnyoltak a notórius herpeszem miatt, és románoztak. Én lettem a ROMÁN.
Sok mindent átgondoltam a keserű évek alatt, hogy ez a magyarkodás mennyire paradox, mikor a magyarok a legnagyobb balfaszok egész Európában. Erről fog szólni a blogom. Hogy miért kéne nemhogy visszavennie arcukból a magyaroknak, hanem teljesen visszavonulni, magukat összecsomagolni, csöndben hányni, de legfőképp kussolni, kussolni, és figyelni északra, keletre, mert a szlovákoktól és románoktól igazán tanulhatnának. A szlovák és a román immáron sikeres nép.
Míg a magyar?
Mit is mondhatnék, inkább csak idézem az utolsó menő magyart, akinek nem véletlenül volt egyik legjobb barátja Octavian Goga. A román földön nevelkedő, eszmélő Ady Endréről van szó természetesen.
Nekünk Mohács kell
Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szivű sihederje,
Verje csak, verje, verje.
Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.
Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.
Csak én már nem beszélek többes szám első személyben, ha magyarokról van szó. Hármasban annál inkább.
Mert én már román vagyok.
